In the context of endeavors within social and cultural geography to conceive new models of subjectivity outside the classical model of the subject, this paper explores the possibility of a writing of ...subjectivity outside of the anthropocentric grammars that centralize the human subject as the locus of thought and action. To do so, we turn to the literary work Tropisms by French author Nathalie Sarraute for its expression of unconscious and impersonal 'micromovements' that evoke a mode of subjectivity that is no longer that of a given human individual. Sarraute's work, with its attentiveness to and amplification of surreptitious yet forceful events that influence how we think and how we act, its rejection of individualized psychological ideas about human experience and its experimentation with what literature can do, creates singular portraits of socio-spatial life in its unfolding and thus evokes different kinds of subjectivities - what we term a 'subjectivity without subjecthood'. To extrapolate from Sarraute's writing, we turn to Félix Guattari's theorization of subjectivity through a 'machinic' unconscious. In doing so, we draw out three dimensions of subjectivity as portrayed in Sarraute's work: its collective, asignifying and non-linear character.
Des arts puissamment liés à la parole à travers les langues Le langage n'est essentiel que s'il exprime une sensation Nathalie Sarraute Quels que soient le statut de la langue-culture françaises et ...la diversité de ses contextes d'apprentissage, les enseignants-chercheurs en didactique font face a l'interrogation récurrente de l'acces a la parole...Mais quelle parole ? Car la Créativité, la Presence, le Sensible, liés aux œuvres comme a la communication authentique et ses éléments textuels et sonores, deviennent alors nécessaires a l'appropriation subjective de la langue-culture par le corps émotionnel et la voix. Tout particulierement, il offre a la communauté universitaire internationale de l'enseignement des langues l'occasion de mettre en articulation tres dynamique des arts tels que la musique et le théátre avec des pedagogies chaqué fois singulieres que la didactique des langues et des cultures doit analyser et forcément integrer dans ses theorisations.
Désincarné, le sujet de conscience devient l’espace de résonance, l’oreille attentive, le regard séduit et perméable qui se laisse traverser par des mots qui tentent de trouver leur place, de combler ...un vide, un manque ou un silence. Les mots d’ Ici , livrés à leur énergie originelle, figurent ainsi des agents qui suggèrent des scènes, suscitent des images, déclenchent des actions ou des sonorités inopinées. Mais, si regarder, ou prospecter ce mouvement, c’est déjà se laisser envahir, disparaître sous l’effet incantatoire des mots, le sujet de conscience, support de cette dynamique scopique, ne disparaît toutefois pas pour effacé qu’il soit.
This is a different take on a virtual portrait of Marie Darrieussecq. The exchange had to adapt to limitations triggered by the global pandemic. The reformatted dialogue goes beyond the tried and ...strict format of the question-answer format. Ideas are prompted in the guise of an acronym of Marie Darrieussecq’s own name. The association of words and references opens up new spaces while establishing a creative conceit for addressing the work of the author. The text’s form allows for new insights in her work behind the scene of her printed texts, or even beyond her ever-changing personal website.
Partant du constat que dans le contexte actuel de mondialisation, les rapports entre les langues, les littératures et les cultures deviennent de plus en plus fréquents et profonds, le présent numéro ...de Synergies Pologne a pour objectif de faire ressortir les liens qui, au cours de l'histoire, unissaient et unissent toujours les peuples français et russe et qui mettent en évidence un certain sentiment de parenté spirituelle existant entre eux. En linguistique : la linguistique contrastive du français et du russe qui permet d'établir des particularités typologiques de ces deux langues, mettant en relief leurs convergences aussi bien que leurs divergences ; En littérature : tout particulierement, les auteurs et les œuvres qui se situent au croisement des deux cultures et qui offrent des regards croisés sur le monde français et russe, sans oublier ceux qui ont contribué a diffuser la littérature russe en France et la littérature française en Russie ; En traductologie : les réflexions sur le rôle des traducteurs dans le transfert réciproque des littératures française et russe, aussi bien que sur la traduction des œuvres d'écrivains russes vers l'espagnol et le polonais. Apres avoir étudié la structure et la sémantique des clauses générales, il souligne leur caractere flou et vague qui ne permet pas de les considérer comme terme, mais assure leur fonctionnement dans différentes situations. Parmi ses publications, on doit mentionner en premier lieu Le Nouveau Grand Dictionnaire phraséologique français-russe (2005) auquel les lexicographies russes ont travaillé sous la direction de V.G. Gak, et le manuel L'Introduction å la philologie française (2016, en collaboration avec V.G. Gak).
In Unbecoming Language, Annabel L. Kim examines a corpus of French literature writing against difference. Inaugurated by Nathalie Sarraute and sustained in the work of Monique Wittig and Anne ...Garréta, this corpus highlights three generations of the twentieth and recent twenty-first centuries and the direct chain of influence between them. Kim considers these writers, and the story of literature’s political potential, as a way of rereading and reinterpreting each writer’s individual corpus—rearticulating the strain of anti-difference feminist thought that has been largely forgotten in our (Anglo-American) histories of French feminisms.
Disszertációm fő feladata volt, hogy megvizsgáljam az Új Regény, és azon belül a magyar recepcióban méltatlanul elhanyagolt írónő, Nathalie Sarraute életművében a szereplő alakulástörténetét és ...jellegzetességeit. A szereplővé írás sarraute-i látásmódjához való eljutás folyamataként fontosnak tartottam végigtekinteni a szereplőfogalom XX. századi fő értelmezési keretein. Rövid irodalomtudomány-történeti összefoglalómból az derült ki, hogy az arisztotelészi mimézistől és normativitástól már az elkötelezett irodalom művelőin kívül számos XX. századi prózaíró tudatosan igyekszik eltávolodni. A hősök elpusztítása megkezdődik, leszámolnak a karakterrel, de számukra a valóság és a regényvilág viszonya továbbra is definiálandó marad. A formalisták elfordultak a hősfogalomtól, hogy jelként értelmezzék a szereplőt. François Mauriac kulcsgondolata a 30-as években, hogy megegyezés kérdése minden: az olvasó tisztában van azzal, hogy a regényekben felbukkanó karakterek nem valóságosak, és ez a tudat elég ahhoz, hogy jól kezelje a valóság és a fikció sajátos viszonyát. A továbbiakban a nyelvészeti fordulat hozott új szereplőértelmezéseket. Ha a nyelv a legfontosabb az irodalmi mű konstrukciójában, akkor a valóságábrázolás természetszerűen lesz kevésbé hangsúlyos. Robbe-Grillet már az individuum sajátos léthelyzetével magyarázza az újfajta szereplőtípusok megjelenését. „Még jelentett valamit, hogy arcunk volt egy olyan univerzumban, ahol a személyiség egyszerre jelentett megtalálandó eszközt és célt az emberek számára.”614 Ha igaz az, hogy régen még az arc jelentett valamit, akkor az is igaz, hogy megkezdődött az arctalanításfolyamata. Az Új Regény hőse lassan elveszti gyökereit, elődeit, társadalmi státuszát, életterét, javait, arcát, jellemét, sőt, a nevét is.Ehhez az újfajta szereplőértelmezéshez kapcsolódik Nathalie Sarraute, aki A gyanakvás kora című esszéjében, az 1950-es években az érvelés logikájának középpontjába a főhős iránti bizalmatlanságot helyezi. Az olvasó nem hisz a szereplő jellemábrázolásának valószerűségében, az író pedig abban, hogy szereplői még életre kelhetnekvagy hogy az olvasó képes lesz egyediségüket maradéktalanul értékelni, értelmezni. Sarraute-nál a szereplő dekonstrukciója elsődleges a klasszikus narrativitás többi tényezőjének, a cselekménynek és az időfaktornak a lebontásához képest, ez utóbbiak annak folyományai. Sarraute arra vágyik, hogy helyreállítsa ezt az elvesztett bizalmat, de nem az új illúziók keltésének módszerével, hanem azzal, hogy a szereplők megalkotásakor az olvasó fizikai érzeteire (látás, hallás) támaszkodva érzelmi-gondolati-fizikális rezgéshullámot hozzon létre az olvasó és az író között. Ez lesz a tropizmus, és ezeknek a szóval ki nem fejezhető érzetkötegeknek lesznek a Sarraute-szereplők csupán foglalatai.A Sarraute-esszékkel nagyjából egyidőben, illetve a 60-as, 70-es években a strukturalista elképzelések (pl. Greimas, Hamon) mentén különféle narratív modellek megszületésének lehetünk tanúi. Ezek tudományos igényességgel fektetik le a szereplők egymáshoz, illetve a befogadónak a szöveghez, a befogadónak az alkotóhoz való viszonyát. A formalizmus nyomdokain járva értékes gondolatrendszert hoztak létre: modellszerű szereplőelméleteik olyan terminológiát, szakszókincset teremtettek, amelyek nélkülözhetetlenek jelenlegi interpretatív gyakorlatunkban. Továbbá a világ térfeléről áthelyezték az értelmezési tartományt a szövegre vagy a nyelvre, a kontextusról a kotextusra. Jouve elmélete a szereplőértelmezésben a befogadói attitűdre fókuszál. Hatás-szereplőterminusa arra utal, és ez már kimutat a sarraute-i gondolatra, hogy nem az a lényeg, mit szeretne ábrázolni az író a szereplő megalkotásával vagy mit ábrázol, hanem az a lényeg, hogy milyen kapcsolatba kerül az olvasó és a szereplő a regényvilággal való találkozása során.Megindul egyfajta arctalanítási folyamat, melynek lényege a deszubjektiváció, a szövegimmanens individuumok előtérbe helyezése a célzott megalkothatóság ellenében, illetve a deszignifikáció, amely az olvasó befogadói attitűdjének kiélesedését, csiszoltságát igényli a szándékolt szövegjelentéssel szemben. Az arctalanítás poétikája a fenti gondolatmenet megvalósítása a szövegek nyelvi-stilisztikai szintjén, és ebben Nathalie Sarraute mind esszéiben, mind szépirodalmi szövegeiben rendkívül következetes és hatékony alkotó. Nála a szereplő stilisztikai megalkotottsága tudatos távolságot tart az esztétikai célú kommunikáció illusztrálásával. A szövegben felsejlő alak, figura, arctalanított dinamika a tropizmus maga. Az arcrealista, ilyen értelemben Nathalie Sarraute szereplői modellje az arctalanítás, az arctól való eltávolítás folyamatához kapcsolható.
This article deals with four autobiographical texts by the Belgian writer Françoise Mallet-Jo-ris (1930-2017): Lettre à moi-même (1963), La Maison de papier (1970), J'aurais voulu jouer de ...l'accordéon (1975) and La double confidence (2000). These texts, despite being inspired by the writer's life experiences, are far from Philippe Lejeune's autobiographical model because the author, instead of talking about herself, narrates about others. The difficulties of speaking about her own life determines the somewhat unusual character of these texts: they are ambiguous genres that are placed between autobiography, memories, intimate diary, essay, biography and chronicle. In the analysis, I focus the author's choice of theme (literary work, life of others, biography of Marcelina Debordes-Valmore) and form (hybrid genres, mosaic structure, fragmentarism) which makes this unique "writing about oneself" so original. I also try to find out why the author is unable to write about herself and how that influences the shape of her autobiographical texts.
Au théâtre, l'incommunication est fondatrice. « Quiproquo », « équivoque », « malentendu », « sous-entendu », « obstacle », « ambiguïté », « désaccord », « embarras », « mésentente », « dispute », « ...dissension », « heurt », « confusion », « méprise »… autant de termes qui balisent la fable dramatique. La représentation théâtrale – du point de vue du texte dramatique et de son énonciation – procède d'un processus d'incommunication entre les personnages. Dans les blancs des mots et les trous de la communication germe le sens. Et c'est le spectateur, de sa place de témoin dans la salle, qui est susceptible de combler les manques de l'incommunication qui se développe sur la scène. À partir d'un certain nombre d'exemples tirés de textes dramatiques classiques – de Shakespeare à Molière ; de Marivaux à Feydeau et de trois pièces contemporaines (Pour un oui ou pour un non de Nathalie Sarraute ; Art de Yasmina Reza ; Ça va ? de Jean-Claude Grumberg), l'article indique comment le dispositif d'écriture et son énonciation sur scène font de l'incommunication le moteur du développement de la représentation.
PDF
