A tanulmány egy alföldi Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei község, Lajosmizse, protestáns (református) közösségének a létrejöttét tárgyalja, amely Budapesttől délkeletre, mintegy 65 kilométerre található. Lajosmizse 1877-ben létesült, amikoris levált az anyavárosról Jászberénytől, amely az 1745-ös redempció alkalmával szerezte meg az akkor még pusztákként ismert három területet (Bene, Lajos, Mizse). Az önállósodásban két tényező játszott döntő szerepet: az egyik a jászberényi ferencesek támogatása volt az új római katolikus település létesítését illetően, a másik pedig a tehetős gazdák ellenállása, akik lényegében a kettős, városi és pusztai adófizetéstől akartak megszabadulni. Ez az összefogás biztosította a helyi hatalmi rendszer kiépítését, a község vezetésében a tehetős redemptus és irredemptus gazdák játszották a főszerepet; ám mivel ők is katolikusok voltak, a katolikus egyház egyeduralma totálisan lefedte az egész politikai községet. Ezt a politikai hatalmi koncentrációt és kulturális homogenitást színesítette a beköltöző református kisközöség, amely azonban az első perctől fogva érezte a katolikus többség ellenszenvét, különösen a plébános egyeduralmát. Az elemzés fő célitűzése, hogy bemutassa a református mikroközösség szervezkedését, intézményeit és templomának építését, amelyet 1902-ben avattak fel. Külön ismertetem azokat a konfliktushelyzeteket, amelyek időről-időre a két egyházfő között megismétlődtek. Egyes kérdések ma már banálisnak tűnnek, mint például a legények verekedése, mások gazdasági problémát tükröztek (pl. reformátusok földvásárlása, fakivágás), továbbiakat pedig ideológiai jellegűeknek tudhatunk be. Utóbbiak voltak például az iskolák egyházi és állami jellegéből fakadó ügyek, az iskolában elhelyezett keresztek kérdése vagy az állami tanítók felekezeti hovatartozása. A bemutatott anyagból azonban világosan látszik, hogy többnyire a plébános és a lelkész karizmatikus morális hozzáállása befolyásolta a két felekezet közötti elmérgesedett viszonyt.